Megváltozom, de akkor hagyjátok.

Érzed, hogy változni szeretnél, mert a felfogásod, tapasztalataid, nézeteid befolyásolás alá kerülnek, mert tapasztalsz, létezel, élsz. És változol. Szeretnéd, hogy komolyan vegyenek, hogy elhiggyék végre neked, hogy te tényleg képes vagy, és szeretnél is megváltozni, vagyis: jobbá lenni, többé úgy, hogy tegyük fel, képes vagy megszabadulni káros szenvedélyeidtől, le tudsz adni 10 kilót, vagy ezen túl kitartasz egy cél mellett, mert mégis tudsz koncentrálni.

El is kezded a tervezéssel, majd természetesen elkezdesz beszélni róla, de akkor mi történik? Nem hisznek neked, és ezzel gyengítenek, láthatatlan módon. Mert tényleg ez történik, ők nem hagynak változni téged, vagyis: próbára tesznek.
Mit tudsz tenni? Mégsem hagyhatod ott a közösségedet, mert már gondoltál rá: lehet, hogy a legjobb az lenne, ha elköltöznél egy távolabbi országba, vagy országrészbe, másik lakásba, és így tovább. Minél távolabb, hogy magad mögött hagyhasd addig közeli kapcsolataidat.

De mi van akkor, ha nincs lehetőséged elköltözni, és te mégis szeretnéd, hogy másképp tekintsenek rád? Hogyan "változz" meg?
Meg kell, hogy teremtsd magadnak saját belső világodat, ahova képes vagy elvonulni, és rávenni magadat arra, hogy csak akkor beszélj, ha szükséges, és csak annyit, amennyit kell. Ez olyan, mintha elutaznál, elköltöznél valahova. Találj magadnak, ha lehet, új embereket is, akik a vágyott énedet tudják erősíteni.
Ezáltal képessé válsz arra, hogy eltávolodj a családodtól, régi barátaidtól, és akkor érezni fogod, magadtól, hogy mit kell tenned. Nagyon fontos, hogy a békét megtaláld önmagadban, és onnan cselekedj.
Akard a változást, sokáig, eltéríthetetlenül.

Mások fokozatosan észlelni fogják a változásokat, és végre hinni fognak neked. Valójában ez volt a céljuk.

Szeretem, de nem tudja. Szeret, de nem tudom.

Találkoztak, de egyikük sem tudja biztosan, hogy mit érez a másik.

A:
Egész nap rá gondolok, miközben olvasok, vagy átmegyek a járdán, vagy belépek az üzletbe, és még akkor is, amikor este a zuhany alatt állok dudorászva. Senkinek se merem elmondani, hogy szerelmes vagyok valakibe, akivel nemrég találkoztam... akivel fél éve találkoztam. Nem tudom, hogy mikor látom újra, de remélem, hogy hamarosan. Mégsem keres, de miért? Kellemes volt az együttlét, és úgy gondoltam, hogy nem vagyok neki közömbös. Akkor mégis mi történhetett? Hol veszett el kezdeti érdeklődése? Nem szoktam csalódni a megérzéseimben. Várok. Egyszer véletlenül összefutunk, és igen, akkor is ugyanaz az érzés, a szemében látom, hogy ő is... Vagy csak érzéki csalódás?

B:
Megismertem egy lányt. Nagyon tetszik, de nem merek közeledni hozzá. Mi van, ha csalódok benne is? Nagyon szép, és kedves, de mi van, ha... Az előzőt nem tudom feledni, hogyan is tudnám túllépni azt az időszakot? Olyat úgysem találok... de sokat gondolok arra is, akit most ismertem meg. Hosszú idő után összefutunk, és rájövök, hogy nagyon tetszik, jobban, mint korábban, mégis hagyom elmenni. Jó így nekem. Most szabad vagyok. De akkor miért gondolok sokat rá?

C:
Valaki lépjen már!

D:
Hagyjátok, úgyis jön egy másik!

E:
Várjatok még 10 évet. Addig hátha találtok egy-egy másikat. Hadd legyen még bonyolultabb a következő találkozásnál...

F:
Akkor már biztos, hogy kelleni fognak egymásnak.

G:
Minden bizonnyal.

"Ne válj külvilág függővé!" - Vagyis: Vállald föl Önmagad!

Azért hihetetlen, hogy mekkora rombolást tud végezni egy emberen a közvetlen környezete.

Mindez azzal kezdődik, hogy valaki felfedez magában valamilyen tehetséget, vagy rendhagyó életcélt, de fél kibontakoztatni, mert már megszokta, hogy a környezete kineveti. Ezek után leéli az életét úgy, mint a többi, akik valójában csak irigyek voltak rá, vagy eszükbe jutott saját, meg nem élt álmuk, tehetségük, és tudat alatt nem akarják, hogy a másik ember többre vigye, mint ők. "Én sem lehettem az, ami szerettem volna." - mondják, "jótanács" címkével ellátva. A másik ember pedig depresszióba eshet, mely tulajdonképpen meg nem élt álmuk következménye.
És ezek az emberek meg is érdemlik!

Az emberek zöme iriny, féltékeny a másikra, aki esetleg többre viheti, mint ők, ezért kell megakadályozni azt, hogy a másik kibonthassa szárnyait: megfelelő segítségre találjon, vagy egy megfelelő közegre, ahol meg tudja élni önmagát, és kivirágozhasson.

Segíthet a következő történet:

"Egy szép napon az erdei állatok versenyt rendeztek saját szórakoztatásukra.Építettek egy magas falat és megkérték a békákat másszák meg.Csábító volt a fődíj, finom falatok, így hát sok jelentkező akadt a feladatra. Körbegyűltek az állatok, nyulak, medvék, rókák és farkasok, no meg persze vaddisznók. Felharsant a kürtszó és kezdetét vette a viadal. Legalább ötven béka indult neki a meredek falnak.
- Úgy sem sikerül nekik - mondta egy nyúl és mikor kimondta három béka le is esett a földre.
- Túl gyengék ehhez! - harsogta a medve és láss csodát: tíz béka megint lepottyant a talajra.
- A békák nem is tudnak falat mászni - nevetett a vaddisznó, erre vagy húszan zuhantak le a falról!
Ez így ment egészen addig, míg csupán egyetlen béka haladt a csúcs felé. Ő viszont már majdnem felért.
- Le fog esni - morogta a farkas de nem így történt. A béka felért a csúcsra! Egyedül az ötvenből, egyedüli békaként teljesítette a távot. Pedig olyan kis vézna béka volt. Az állatok körbeállták.
- Gratulálunk, hogy sikerült épp neked? - kérdezte a róka.
- Mi a titkod? - kérdezte egy másik béka.
- Gyakoroltál? - szegezte neki kérdését a farkas.
Csakhogy a béka csendben maradt. Ekkor döbbentek rá: a győztes béka SÜKET! Ő nem hallotta, nem hallhatta a kétkedő, lekicsinylő és pesszimista megjegyzéseket. Csak saját belső hangját hallotta:-Feljebb, feljebb, feljebb! - mondogatta magában. Tudta, hogy képes rá és nem vették el önbizalmát.
Mert lássuk be, nap mint nap találkozunk olyanokkal akik ezt súlykolják belénk. Úgyhogy tanuljunk meg a kellő időben süketté válni! Olyankor csak saját, őszinte belső hangunkra hallgassunk! Akkor többször érünk fel a csúcsra."

Az élet, amit élhetnénk

Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy vajon milyen életet is szeretnék élni.
Erre keresem a választ.

Tegyük fel, hogy gazdag vagyok, mert nagyon magas a fizetésem, vagy mert egy nagyon gazdag férfi mellett élem mindennapjaimat. A szerelem és a szeretet is megvan közöttünk, és boldoggá tesznek minket a gyerekeink is. Mindemellett azt csinálom, amihez csak kedvem van: elmehetek vásárolni, és azt veszek, amit akarok, vagy mivel szeretek tudásra szert tenni, elmegyek többféle tanfolyamra, hogy megkeressem azt, ami nekem való. Utazhatunk is, együtt, külön, sokat, hisz erre is van pénzünk. Végül is van időm, és pénzem minderre, miért ne? Ha megtalálom, amit szeretek csinálni, igazán, akkor abban határ a csillagos ég. Vajon ez az élet így, ilyen formában boldoggá tenne-e engem? Elérem az álmaimat. Vajon kell-e még több?

Tegyük fel, hogy szegény vagyok, és azért kell küzdenem, hogy képes legyek valamilyen munkából fenntartani magam. Szegény férjet találtam magamnak, akinek gyerekeket szülök, lehetőségeim korlátozottak, nem tudok tovább tanulni. Kereshetném, hogy ebben az életben mi tesz engem boldoggá: igyekeznék a szeretetre figyelni, és arra, amit adok, valamint, amit kapok. Máskülönben csak háborognék a sorsom miatt egész nap. Egy valamim biztos van: családom.

Átlagos életet élek, átlagos közegben, és ugyanolyan háttérrel. Mit tehetek meg? Választok magamnak valami szakmát, amiből megélek, és munka után jól érzem magam valamilyen tevékenységben, van valamilyen hobbim, vagy összejárok a barátnőimmel, vagy a családommal megyünk el valahová. Túl sok pénzünk ugyan nincsen, de mindig tudunk szervezni magunknak valamilyen programot.

Melyik is vagyok én? Egyik sem. Valahol félúton a semmi és a valami között. Még nem tudom, hogy mi lesz belőlem. Csak annyit, hogy önmagam szeretnék lenni, és úgy élni, hogy tudom: ez Én vagyok. Valódi önmagam. Ekkor leszek igazán boldog.

Nem minden a pénz. Pártos vagyok, nem pártatlan.

Egészen idáig nehezen tudtam eldönteni, hogy mit írjak le egy blogba.
Annyian vezetnek már, és sokan azért, hogy magánéletüket megosszák más, ismeretlen arcokkal, a többiek írásaikat, novelláikat, verseiket mutatják meg az olvasóközönségnek, értékelésre várva.
Én még nem tudom, hogy miért, de idővel kiderül.

Arra gondoltam, hogy leírom a mai nap imresszióit.

Hosszú idővel a regisztráció után behívtak castingra. Egy kimerítő nap végén érkezett a telefonhívás az egyik ügynökségről, és én már talán nem is figyeltem minden egyes szóra, csak arra, hogy ennyit mondott a hölgy: "egy politikai párt filmjéhez keresnek szereplőket", és nem többet. Gondoltam, elmegyek. Már ezelőtt egyszer voltam castingon, igaz, akkor nem válogattak be, de a hangulat már ismerős volt számomra.
Készültem rá. Hajat mostam, pedig még nem kellett volna, és a nap során többször is ellenőriztem a sminkemet, igazgattam az öltözékemet és a hajamat. Lélekben is készültem, kicsit izgatott voltam, és örültem az esedékes bevételnek is. Előre! Bár tudtam, hogy nem biztos, mégis picit beleéltem magam.
A fordulat: a helyszínen derült ki számomra, hogy nem annak a politikai pártnak a filmjét fogják forgatni, amelyik mellett állok. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, annak ellenére, hogy úgy mentem oda: nem tudtam, mire számíthatok, akár erre is. Nagyon különös érzés volt: ott álltam a papírral a kezemben, mellyel mindjárt szólítanak, és valami görcs állt a gyomromba, kicsit szédültem is talán. Éreztem, hogy belül, mélyen valami megszólal: "Ne hazudj, légy igaz, és hű valamihez, ami mellé álltál!" Miért is? Egy kis önkéntes munkát is vállaltam az általam támogatott párt mellett, így különös lenne a másik párt kampányfilmjében szerepelni. Még akkor sem, ha jól megfizetik... és a másikat nem. Inkább várok... Csalódottan hagytam el a helyszínt, persze, előtte visszadtam a regisztrációs papírt, megmondva, hogy az elveim miatt nem vállalom.

Ha tegnap rákérdezek a telefonban, vajon gazdagabb lettem volna ezzel a tapasztalattal?
Ha mégis vállalom, mit tanultam volna belőle?
Nem tudom, de így történt. Nyugodtabb vagyok.